A nemrégiben megjelent szép könyvek közül kettőről hosszabban írtunk (David Hockney, Martin Gayford: A képek története gyerekeknek, Alfonso Cruz: Időtlen napló), mert ezek győztek meg minket a leginkább, de az itt következőket is (még ha meg is fogalmazunk kifogásokat) jó szívvel ajánljuk. Mindegyiküket nagyszerű érzés birtokolni.

---

Catarina Sobral: Hihetetlen

Ezt a könyvet az előzetes képek alapján is nagyon vártuk, meg azért is, mert Catarina Sobral tényleg nemzetközi szinten is jelentős alkotó, akinek mindkét magyar megjelenése (Asimpa, Az én nagypapám – erről nemsokára külön is írunk) esemény volt – számomra legalábbis. Az új könyv az említettek közül az Asimpa stílusát folytatja, gyerekrajzszerű, naiv, spontánnak ható rajzok, amelyek váratlanul egyszerű eszközökkel érzékeltetnek óriási léptékváltásokat, egészen kevés objektummal jelenítenek meg végtelen változatosságot, szóval hihetetlen és lehetetlen dolgokat csinálnak – de éppen ezt várjuk egy illusztrációtól. Ki lennék békülve azzal is, ha csak ezek a képek lennének a könyvben.

Mert ami az illusztrációnak sikerül, az a szövegnek nem, és azért nem, mert a lehetetlenre vállalkozik. Témája a kozmológia, a mindenség keletkezése és a mi helyünk ebben az egészben. Ezzel a szerző is számot vet és becsülettel megpróbál mindent: az új stílusú ismeretterjesztő könyvekre jellemző eszköztárral dolgozik, azaz hagy felfedeznivalót az olvasónak, nem törekszik a teljes téma bemutatására, csak egy-egy aspektus kidolgozására. Azonban nehéz eldönteni, hogy egy ilyen nagy témában mi a lényegesebb. A könyvnek van is ezzel kapcsolatban egy önreflexív gesztusa: a végén található tudástár egészen esetleges dolgokat magyaráz meg a medveállatkától a barna törpékig, sőt azt is elköveti, hogy az egyik képen szereplő szám (139 822 km) helyett a szintén ott látható grafitceruzáról ír (a szám a Jupiter átmérője, de ezt nekünk kell kiderítenünk). Hiába van tisztában a szerző a kihívással, belebukik, eltévedünk az időben (vagyis téridőben) a számokban, nagyságrendekben, léptékekben. A könyv a képek alapján óvodásoknak, kisiskolásokban szól, de a tartalom hiába van leegyszerűsítve, a közönségnek hiányoznak a viszonyítási pontjai, sőt sokszor a viszonyítási pontokhoz szükséges viszonyítási pontok is. Az oké, hogy a „krokodil”-t 1 másodperc alatt mondjuk ki, de ezzel mennyire kerültünk közelebb ennek a milliomod részéhez… Sokat elárul a könyv végkövetkeztetése, ami kb. az, hogy minden, jómagunkat is beleértve csillagporból van. Ami sokkal inkább költői kép, mint tudományos megállapítás. Lehet, hogy egy ilyen témában a költészettel könnyebben célba érnénk. Ezt bizonyítják Catarina Sobral képei is, amelyek sokkal bátrabban vállalják a költői megközelítést, mint a szöveg.

Amit itt leírtam, igazából nem ennek a könyvnek a problémája. Pár éve volt egy trend a nemzetközi könyvkiadásban, gyors egymásutánban jöttek ki olyan könyvek, amelyek kisebbeknek szólnak kozmológiáról, részecskefizikáról, szóval olyasmiről, amiről nem sok fogalmuk lehet. Büszkék lehetünk, mert Magyarországon Farkas Róbert könyve, az Első könyvem az univerzumról tényleg az elsők között jelent meg ebben a vonulatban. Bármennyire is népszerűek lettek azonban ezek a könyvek, szükségszerűen nem teljesítik a küldetésüket. A Hihetetlen szintén beilleszthető ebbe a trendbe, de képileg kiemelkedik a többi közül. Ha az olvasó nem is érti meg belőle azokat a dolgokat, amiket a Bölcs Elmének sem sikerült hét és fél millió év alatt, a képek még sokáig elkísérik és a kérdések már ott lesznek a fejében. És ha nagyobb lesz, utánaolvas.

Catarina Sobral: Hihetetlen. A szerző illusztrációival. Magyar fordítás: Cser Brigitta. Vivandra Könyvek, 2020. 40 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

---

Iveta Merglová: Ema elvan

Igen, igaza van annak, aki azt kérdezi, hogy mit keres ez a könyv a gyerek- vagy akár az ifjúsági könyvek között. Szöveg nélkül szól felnőttekhez és kifejezetten felnőtt problémákat fogalmaz (rajzol) meg, de ezt olyan módon teszi, amire a legtöbb nyitottságot talán a nagykamaszok és a fiatal felnőttek között feltételezhetünk. Ha nincs szöveg, akkor nem lehet azt elrontani, és Iveta Merglová könyvéből egy kicsit sem hiányzanak a szavak. (Jó, annyi szöveg azért van, hogy megtudjuk, a hét melyik napját nézzük éppen, ezért is nem neveztem silent book-nak.) A grafika olyan, ami alapján be lehetne mutatni az elmúlt évek egyik meghatározó trendjét: főként alapszíneket alkalmazó majdnem minimál stílus, amiben a fő mesemondó a mimika és a testbeszéd… és a piros orr (amit általában nem szoktam szeretni, de itt teljesen helyén van), képregényszerű kameramozgások, vastag, nyers hatású ofszetpapír jól megnyomva, hogy még a nyomdaszag is adjon egy kis plusz indusztriális hangulatot. A grafikus elidegenítés jól működik, a képek a magányról, kapcsolattalanságról, depresszióról, az életmóddal, testsémával, munkával kapcsolatos társadalmi elvárásoknak való kiszolgáltatottságról, a kimerültségről szólnak nélkülözve minden érzelgősséget. Ha a végére kellőképpen rosszul érezzük magunkat, akkor a könyv elérte a célját. Ez a képi nyelv olyan, amivel Magyarországon inkább csak olyan rétegérdeklődést kiszolgáló helyeken találkozhatunk, mint pl. az ISBN. Az Ema elvan női könyv nem csak nőknek. Szavak nélkül éri el azt, hogy ugyanannyit lehet beszélni róla, mint egy jó regényről. Felnőtteknek szóló könyvként nincs helye a listán, de nem zárnám el a nagyobbak elől, a három egér jár neki.

Iveta Merglová: Ema elvan. Magyar „fordítás”: Peťovská Flóra. Csirimojó, 2020. 72 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

---

Dániel András: Nincs itt semmi látnivaló

Általában évente egyszer ünnepet ül a Dániel András Sorozaton Kívüli Könyveinek Rajongói Köre, a legutóbbi ilyen ünnepet a Nincs itt semmi látnivaló! megjelenése jelentette, még ha a cím egyesek szerint arra szólít is fel, hogy ne nézzük meg a könyvet. Az első benyomásokat követően a rajongói kör megpróbálja besorolni az új művet: ez most minden bizonnyal a szépek közé fog kerülni, ami egyfelől jó neki, másfelől nem biztos, mert lehet, hogy inkább az okosak között szeretne lenni. Erről majd később, foglalkozzunk most a szépséggel! Mert a Nincs itt semmi látnivaló! szép, Dániel András elkészítette a maga fekete alapú könyvét, ami ráadásul kötészetileg is izgalmas: félvászon (tűzpiros vászonnal), a fekete lemezből készült borítón stancolt lyukkal, amiben az előzék fekete flekkjére nyomott címet látjuk. Sok illusztrátor szeretne ilyen igényes és különleges kivitelű könyvet, de a kiadók általában hamar vissza szokták őket rángatni a földre…, de ne térjünk el a tárgytól. A rajongó elégedetten látja, hogy a fekete és egyéb, de mindenképpen sötét színű lapokon a megszokott, Dániel András-i értelemben vicces rajzok sorakoznak különféle, a feketétől elütő színekben (a fehér viszont vonalként nem fordul elő a könyvben, csak pöttyként, foltként, betűként), a játékot fokozza, hogy vannak fekete alapon még feketébb részek és hasonló trükközések, minden, amit a nyomdatechnika megenged. Rá kell döbbennünk, hogy amit külön-külön feketének látnánk, az tulajdonképpen mindenféle színű. Már ebből a kevésből is érzékelhető, hogy egy igazán szofisztikált grafikai játék résesei vagyunk. Kérdés, hogy mindez szükséges-e, tényleg elmesélik-e ezek a képek egy elalvás történetét. Hát, a történet az, hogy egy kisiskolás elalvás előtt mindenfélét gondol egészen addig, hogy… de a végét nem árulom el. Ezekben a gondolatokban pedig megtalálható néhány könyv csírája, én például a frankák és krippek világáról szívesen olvasnék hosszabban, de ott van egy blődli avantgárd művészeti könyv pár lapja is Enni van hol-lal és Olyan mijó-val. Hiába ragaszkodik a grafika végig rengeteg szabályhoz (igazán fegyelmezetten!), a csapongó tartalom, egy elég eklektikus képi világot eredményez. Ez teljes mértékben indokolt, mert az elalvás előtti gondolatok nem a szigorú és higgadt következetességükről ismertek, így az eklektika egy lehetséges leképezésük; de annyira megrángatják a figyelmet, hogy a könyv végére azt éreztem, hogy most egy darabig csak jó vastag, apró betűs, szigorúan képek nélküli regényeket szeretnék olvasni. De ez azért gyorsan elmúlt.

Annyira sok és sokrétű játék, amolyan okos, kifinomult posztmodern (ez van még?) kalandozás zajlik a képek szintjén, hogy nem vagyok biztos benne, hogy mindent észrevettem. Nekem például a borító stancolása – bár kétségtelenül nagyon mutatós – eléggé funkciótlannak tűnik, de lehet, hogy csak elvétettem valami utalást. Ehhez a gazdagsághoz képest a szöveg viszonylag egyszerű ügynek tűnik. Azonban az eklektika a szöveg stílusa szintjén is megjelenik, itt viszont nem érezhető ugyanaz a tudatosság, ami a képek esetében. Van egy gyerekstílusunk, hát-tal kezdődik az egész, ami persze nagyon jó. Ezzel keveredik egy irodalmias nyelv. És fel-felbukkan egy olyan harmadik stílus is, ahogy gyerek nem beszél és nem is irodalmias, hanem leginkább egy kicsit az infantilis fajta szülői nyelvre hasonlít. Az elbeszélés stílusa nem tűnik olyan tudatosan végiggondoltnak, mint a képi elemek használata. Sokszor nagyon vicces, őrült fordulatok vannak benne, de ezúttal mégsem született egy Dániel András-i értelemben vett jó szöveg, mint amit mondjuk a Jakab esetében annyira szerettünk. Azt persze nem tudom, hogy ha nem ismerném a szerző más könyveit, akkor lennének-e ilyen fenntartásaim.

Összességében azt lehet mondani, ha nem is ez lett Dániel András minden tekintetben legjobb könyve, az biztos, vizuálisan a legbravúrosabb és azt is megkockáztathatom, hogy a legszebb. És ez nem kis dolog. Ne higgye senki, hogy nincs itt semmi látnivaló, nagyon is van!

Dániel András: Nincs itt semmi látnivaló! A szerző rajzaival. Pozsonyi Pagony, 2020. 56 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

---

Jiří Dvořák: Hogyan alszanak az állatok?

Kaptunk egy másik könyvet is a Csirimojótól, egy igazán szép könyvet, a címe Hogyan alszanak az állatok? A könyv írója Jiří Dvořák a könyv hátsó előzékén található ismertető szerint nagy rutinnal ír ismeretterjesztő könyveket gyerekeknek. Itt is bizonyítja, mert jó arányérzékkel adagolja az érdekes, sőt sokszor meghökkentő információkat az egyes állatok (összesen 16) életmódjával és alvási szokásaival kapcsolatban, majd vegyíti ezeket kevésbé természettudományos, ellenben költői megjegyzésekkel mondjuk az adott állat álmait illetően. Természetesen ez egy nagyon szűk téma, ettől a könyvtől nem fognak lényegesen gyarapodni a gyerekek természettudományos ismeretei, de jó kiegészítő olvasmány más állatos könyvekhez; továbbá el tudom képzelni altatóként is – nem azért, mert olyan unalmas, hanem mert olyan nyugodt, relaxálós könyv. A nyugalom nem kis részben az illusztrációkból ered, a nagyon egységes képi világ és a színválasztások egy csendes grafikai stílust eredményeznek. Szintén az előzékszövegből tudjuk meg, hogy ez a könyv volt Marie Štumpfová illusztrációs diplomamunkája. Ez magyarázat lehet arra, hogy miért ennyire fegyelmezett és egységes az illusztráció. Ugyanez lehet az oka, hogy ami a szöveg erőssége, a játék – ott a természettudományos és lírai szöveg keverésével – az illusztrációból kicsit hiányzik. Még csak azt sem állítom, hogy az esztétikum győzedelmeskedett volna a funkció felett, csak azt gondolom, hogy lehetne egy kicsit gyerekkönyvebb. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy sokan éppen ezeket a képeket fogják akarni, sokan (akik nem olvassák most ezt a mondatot) ebből a könyvből fogják megtudni, hogy a fókák a víz alatt alszanak két levegővétel közti szakaszokban, és lesznek, akik ezzel a könyvvel altatják el a gyereküket… én is ki fogom próbálni.

Jiří Dvořák: Hogyan alszanak az állatok? Marie Štumpfová illusztrációival. Magyar fordítás: Peťovská Flóra. Csirimojó, 2020. 38 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

---

Most a szép könyvekről írtam, de olvastunk az elmúlt időszakban sok olyan könyvet, ahol egyértelműen a szöveg a lényeg, hamarosan ezek is sorra kerülnek.